Sem búbánat, sem a tűző Nap, sem a leejtett kulcscsomó nem vonza jobban a tekintet a földre, mint a fekete dió rikító termése. Zöldessárga burokban, októberre érik meg és hullik le a Juglans negra gyümölcse. A kopáncsban rejlő, az általánosan termesztett fajtákhoz hasonlóan ízletes, gazdag tápértékkel bíró diófélét, nagyon kemény héj fogja közre. Érdemes lehajolni érte és tapintgatni illatos, érdes felületét, megtölteni vele egy-két zsebet, megsétáltatni, hazavinni, nézegetni, szagolgatni és természetesen vallatóra fogni a konyhában. Elsősorban a színét vettem most elő, jódtartalmú kopáncsát felhasználva. Sárgaborsós rizottót ízesítettem és festettem fűszermennyiségben felhasználva, lereszelve belőle egy keveset. Markáns íze mértékletességet kíván, tejszínnel, kevés citrommal szépen harmonizál.
bejegyzés
2 megjegyzés...:
Jé, én nem tudtam, hogy ez ehető! Mindig mutatsz valami érdekeset! És a kép, hát az most is gyönyörű:)
talán azért nem annyira ismert, mert roppant nehéz feltörni a héját- bár érdemes- és számunkra a hazai, termesztett diók jelentik a konyhai felhasználás során A Diót. Maga a fa viszont a 18.sz-i betelepítése óta igen kedvelt faipari alapanyag. Egyéb hasznait, levelének, kérgének, kopáncsának, termésének tápláló és gyógyhatású lehetőségeit az észak-amerikai indiánok aknázták ki a fa őshazájában minden mértékben. Errefelé inkább csak rácsodálkozni szoktunk a szép őszi színek közt és örülni, hogy nem a fejünkre hullott egy-egy beérett példány .. :)
Megjegyzés küldése